Így mondták még jó ötven éve az idõsebb emberek, ha farsang idején meglátogatták a rokonokat, barátokat, ismerõsöket, vagy szórakozni mentek. A farsang változó hosszúságú idõszak: vízkereszt (január 6.) után kezdõdik és a nagyböjt elsõ napjáig, hamvazó szerdáig tart. Vízkereszt ünneplése keletrõl terjedt el, és az egyházi zsolozsma szerint "Hármas csodával ékes napot ünneplünk" ekkor. A hármas csodából kiemelhetjük, hogy Gáspár, Menyhért és Boldizsár személyében a pogány világ is meghódol a várva várt király elõtt; legendájukból népszokás is alakult: a 40-es években megszûnt három király-járás. A játékosok házról házra vitték a mozgatható csillagot. Magam is csináltam ilyet, de bizony mondom, elfelejtettem, hány ága volt. Talán nem is ez a fontos, mert az Üdvözítõhöz vezetõ utat mutatta.

Erre az idõszakra csak egyetlen jelentõsebb egyházi ünnep esik, a karácsony utáni 40. napon, február 2-án Gyertyaszentelõ Boldogasszony napja. Jeruzsálemben már a IV. században ünnepelték ekkor Mária tisztulását, s a kisded Jézus templomi bemutatását, egyben - Jézus elsõszülött lévén - Mária isteni szolgáltra ajánlotta gyermekét. A katolikus egyház gyertyát szentel ezen a napon. A gyertya eredetileg méhviaszból készült, s már a kereszténység elõtt mágikus erõt tulajdonítottak "a méhek munkássága által" nyert különleges anyagnak. Az egyház is azt kívánja, hogy "Isten nevének segítségül hívása után a gyertya a test és a lélek üdvére váljék akár a földön, akár a vizeken". Használták is eleink a szentelt gyertyát még a vízbe fúlt ember megkeresésére is. ha nem találták a vízbe fúlt tetemét, kenyérbe gyertyát szúrtak, meggyújtották, és így vízre bocsátva az ott állt meg, ahol a vízbe fúlt embert keresni kellett; de szentelt gyertyát gyújtottak akkor is, ha haldokló volt a háznál.

Ma már kevesen tudják, hogy február 3-án, Balázs napján is kötelezõ volt a diákoknak templomba menni, s hogy a balázsolás ma is élõ szertartás. A pap két összekötött égõ gyertyát tart a balázsolandó nyakához, s kéri Istent, hogy Szent Balázs püspök esedezésére óvja meg az illetõt a torokbajtól.

Az egyház évszázadokig üldözte a farsangi pogány szokásokat, késõbb már inkább átengedte ezt az idõszakot a vidámságnak, egészséges életörömnek, szórakozásnak. Azzal is kifejezi ezt, hogy ekkortájt az Evangéliumban a kánai mennyegzõrõl emlékezik meg. Jézus elsõ csodatételének napját ünnepeljük ekkor: a lakodalomban elfogyott a bor, s Jézus mintegy hatszáz liternyi vizet borrá változtatott. Ezzel is magyarázható, hogy a lakodalmak többségét farsang idején tartották.

A farsanghoz fûzõdõ népszokások számtalan nép különbözõ rítusainak emlékét õrzik. Farsangi idõben van a busójárás, sok helyen a pártában maradt lányokkal tuskót húzatnak, a fiatalok kakast ütnek, stb. A kakasütés véres-kegyetlen szokásának - a kakas fejét egyszerûen letépték vagy leütötték - párhuzamai megtalálhatók Dél-Amerikában is; mi a németektõl vettük át, hozzájuk a görögök közvetítették, s feltehetõen ott alakult ki, ahol a tyúkot háziasították: mintegy 5000 éve Délkelet-Ázsiában.

A farsang azonban fõként a fonók, bálak, táncmulatságok idõszaka. Napjainkig gyakoriak a maskarás, jelmezes bálak. Leginkább ez mutatja, hogy kereszténység elõtti szokások megõrzésérõl is van itt szó. Valamikor a tánciskola is farsangi idõben volt, a próbabál, a tanfolyam résztvevõinek vizsgabálja farsang végére, farsang három napjára lezajlott. A két világháború között külön báloztak nálunk az iparosok, a gazdák; de kisebb csoportok is rendeztek bálat (tûzoltók). A hamvazó szerdára virradó éjszaka pl. Csépán a cigányok is bálat rendeztek, és éjfélkor ékes gyászbeszéd után jelképesen eltemették a nagybõgõt.

A farsang középsõ hónapja február, de elõfordul, hogy már február 7-én vége a farsangnak. A február szó latin eredetû, amely a "tisztulás hónapja" jelentésû szerkezetbõl rövidült. A régi magyar népnyelvben Boldogasszony havának is mondták. A latin és a magyar megnevezés rejtett párhuzama arra utal, hogy a magyarok már a kereszténység felvétele elõtt tisztelték a vizek királynõjét. A vízre utal Szûz Mária ruhájában a kék szín. A "Boldogasszony" összetett szónak eredeti jelentése "jólelkû úrnõ", s mindkét tagja szkíta-alán örökségnek látszik.

Közös elem a régi rómaiak és a Kaukázus környéki oszétok kultikus szokásaiban, hogy mindkét nép ebben az idõszakban emlékezett meg halottairól. Az oszétok komahcen-nek nevezik ezt az idõszakot, és ez a szó megfelelhet a magyar komázás-nak: még a messzire szakadt rokonok is meglátogatták egymást, hogy közösen emlékezzenek a nagycsalád közös halottaira. A fonók, bálak, farsangi felvonulások álarcai, maskarái, maszkái a halottakra való emlékezéssel függenek össze. "A maszkba öltözött játékosok az õsök … mitikus képviselõi" - írja a debreceni Újváry Zoltán néprajzos professzor - s részben a gonosz, rontó szellemek elriasztására, megtévesztésére szolgáltak, részben a termékenységet biztosították.

S óh korok és erkölcsök! Az ókori ember nem azon mesterkedett, hogyan szabaduljon meg a nem kívánt terhességtõl, hanem hogy szaporodjon. A fiatalok beavatását a szexuális életbe és a termékenység elõsegítését szolgálta az egykor Európa-szerte elterjedt falloszkultusz, amelynek során a felvonuló férfiak rendszerint óriási hímvesszõt kötöttek a megfelelõ helyre (innen származhat a címül adott "Felkötjük a farsang farkát" kifejezésünk). Még a keresztény - polgári erkölcs is megengedte, hogy farsangi idõben házasságtörõ asszonyok kerítõnõk, örömlányok, örömházak történeteirõl írt dramatikus játékokat adjanak elõ, amint ezt a XVI. században tevékenykedõ Hans Sachs - suszter s ráadásul költõ - farsangi játékai mutatják.

Feltûnõ azonban, hogy a farsanggal kapcsolatos szavaink között alig található õsi magyar szó. A farsang bajor-osztrák eredetû, a farsangkor legáltalánosabban fogyasztott fánk szót az erdélyi szászok nyelvébõl kölcsönöztük, ennek palóc megfelelõjét, a nálunk is gyakrabban használt pampuská-t a szlovák nyelvbõl. A bál szavunk francia-német eredetû. Eredeti jelentése valamiként a szexualitással volt kapcsolatban, a benyomott közepû fánk pedig alakjával sugalmazta ugyanezt. A karnevál szót az olasz nyelven is olvasó Csokonai ismertette meg velünk, hiszen komikus eposzának fõhõsét Carneval-nak nevezte.

A karnevál szót ezért a nyelvészek olasz eredetûnek vélik, és többféle magyarázata is létezik; a legismertebb szerint a karnevál jelentése "Hús(étel), Isten veled!" Csakhogy a karnevál szokása Velencébõl terjedt el ugyan, de venét lakói már a Kr. e. IV-I. századból nyelvemlékeket hagytak ránk. Hihetõbb magyarázatnak tartom ezért, hogy a karnevál szó jelentése "a napisten újból jön", és eredetileg a tavaszi napfordulót ünnepelték meg a jelmezes felvonulással és az azt követõ bállal.

Nem vagyok babonás, mégis megjósolhatom, hogy sok bajt megelõzhetünk, ha a farsangi evés-ivás, bálozás, bolondozás, maskurálás közben azt is szem elõtt tartjuk, amit a népi bölcsesség a farsang szóval megfogalmazott: "Minden farsangnak van böjtje". Vonatkozik ez a társadalmi méretû - akarom mondani: globális - tobzódásra is.