Farsang

Vízkereszttõl Hamvazószerdáig (január 6-tól február 13-ig) tart az úgynevezett farsangi idõ.
Már a középkorban is a vidámság, a mulatság idõszakának számított. Ilyenkor tartották a legtöbb esküvõt, lakodalmat. A házasságkötés napja a hétfõ vagy a szerda volt, hogy a mulatság ne zavarja a vasárnap megszentelését - a hívõk el tudjanak menni vasárnap a szentmisére. A katolikus egyház liturgiájában ez a rövidebb évközi idõ, ilyenkor a remény színében, zöldben misézik a pap.
A farsang csúcspontja a farsangot lezáró "háromnapokon" éri el (farsang vasárnapján, farsanghétfõn és húshagyó kedden). Ilyenkor szinte tobzódássá fajulnak a mulatságok, a felszabadult életörömöt hirdetõ dramatizált játékok, utcai felvonulások. A "háromnapok" egyik leglátványosabb része a húshagyó kedd esti bált követõ bõgõtemetés volt, hogy éjfél után elcsituljanak a zajos mulatságok, kezdetét vegye a nagyböjt.
A farsangi ünnepkör legfeltûnõbb mozzanata a jelmezes-álarcos alakoskodás. A XV. század óta szólnak az adatok a férfi-nõi ruhacserérõl, álarcviselésrõl, az állatalakoskodások különbözõ formáiról. A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt farsangoltak hazánkban. A XVI. századtól említik Cibere és Konc, vagyis a Böjti Ételek és a Húsételek tréfás küzdelmét is.
Napjaink leglátványosabb farsangi alakoskodása a Mohácson lakó délszlávok csoportos busójárása. A busók fából faragott álarcokban jelennek meg, mozgásuk, viselkedésük rituálisan meg van szabva. A busóálarcot eredetileg csak a felnõtt sokác férfiaknak volt szabad felölteniük, a legények másfajta álarcot viseltek.
A farsangi alakoskodók általában kis párbeszédes jeleneteket is elõadnak. A farsangi lakodalmas játékok közül leglátványosabb a Nyugat-dunántúli rönkhúzással összekötött mókaházasság. A kidöntött fát húzták végig az úton a leányokból, legényekbõl álló párok. A rönkhúzást olyankor rendezték meg, mikor a községben abban az évben nem volt lakodalom. Szokásos volt a farsang idején a lányok, asszonyok külön farsangolása is.

A magyar farsang kifejezés a húshagyókedd, farsang éjszakája jelentésû német Fastnacht szóból, pontosabban annak bajor-osztrák változatából, a Faschung vagy Fasching kifejezésbõl származik.
Ennek az idõszaknak másik elnevezése a karnevál. A "hús elhagyása" jelentésû, középkori latin carnelevare szóból alakult ki, de carrus navalis-nak nevezték azt a kerekeken guruló, hajó formájú szekeret, amelyet minden évben, tél végén vidám, álarcos tömeg húzott végig az ókori Róma utcáin. A természet újjászületését köszöntõ tavaszünnepségeket tartották ilyenkor. A régi görögök Dionüszosznak áldoztak, míg az ókori Rómában a február 15-én rendezett Lupercalia-ünnepeken kecskét szenteltek az isteneknek. Ezeket a régi, pogány ünnepeket késõbb az egyház keresztény tartalommal töltötte meg. A középkorban is tovább éltek ezek az álarcos, állatjelmezes felvonulások. A reneszánsz Firenzében az álarcosbálok védnöke maga a városállam Medici-uralkodója, Lorenzo il Magnifico volt.
A mai napig õrzi ezt a hagyományt a Velencei karnevál, amely külföldrõl is nagyon sok látogatót vonz, ez talán Európa leghíresebb karneválja. Brazíliában Rio de Janeiro a karnevál idejére a világ fõvárosává válik. A világ legnagyobb ünnepére- a brazilok szerint - minden évben 300 ezer turista érkezik Rióba. A karnevál egyben verseny a legjobb

Istent nem csak szavainkkal, de tetteinkkel is dicsérhetjük. Imádsággá válhat a becsületesen elvégzett munka, egy szép rajz, de még a tánc is. Elmondok egy történetet, hogy a farsangi mulatságok alatt is eszedbe jusson: az Istennek felajánlott vidámságoddal, jókedvû szórakozással, tánccal is bizonyíthatod, hogy Hozzá tartozol!

Tánc

Volt egyszer egy mutatványos, aki városról városra járt táncolva és ugrálva, míg csak bele nem fáradt ebbe a nyughatatlan életbe. Akkor felhagyva a vándorlással, belépett egy kolostorba. De miután az addigi életét légtornászként ugrálással, tánccal, cigánykerekezéssel töltötte, a szerzetesi élet idegen volt a számára. Egy imát sem tudott elmondani, sem egy zsoltárt elénekelni. Némán járt-kelt, és amikor látta, hogy mindenki imádkozik, és kórusban énekelnek a szerzetesek a szentmisén, nagyon elszégyellte magát.
- Egyedül én nem értek semmihez… Mit keresek én itt? Imádkozni sem tudok, teljesen hasznavehetetlen vagyok, nem érdemlem meg még a szerzetesi ruhát sem, amit rám adtak.
Egy napon, mikor a társai közösen imádkoztak a templomban, bánatában az egyik oldalkápolnába menekült.
- Ha már nem tudok imádkozni, mint a társaim, legalább azt meg akarom tenni, ami tõlem telik. - gondolta, és gyorsan levetette a szerzetesi ruháját. Ott állt tarka köntösében, amelyben mutatványosként vándorolt. Miközben a templomból beszûrõdött társai éneke, elkezdett testével-lelkével táncolni: elõre-hátra, jobbra-balra, körbe-körbe. Néha a levegõbe vetette magát, és a legnehezebb táncot járta, hogy Istent dicsõítse vele. Amíg a társai énekeltek, õ megállás nélkül táncolt, míg végül összeesett a fáradtságtól. De az egyik szerzetestársa követte õt, és egy ablakon át figyelte táncát, majd titokban odahívta az apátot is. Az másnap hivatta a táncoló testvért. Szegény rettenetesen megijedt, hogy büntetést fog kapni az elmulasztott közös ima miatt, ezért leborult az apát elõtt és így szólt:
- Tudom, atyám, hogy nem maradhatok itt, ezért önként elmegyek, és türelemmel elviselem majd a magányt, a nélkülözést.
Az apát azonban felemelte, megölelte és így válaszolt:
- Kérlek, járj közben mindnyájunkért Istennél, hiszen te a táncod közben õt dicsõítetted egész testeddel, lelkeddel. Bárcsak Isten megbocsátaná nekünk olcsó szavainkat, melyeket szánk kimond anélkül, hogy szívünk küldené azokat.

(Francia legenda nyomán)