Amikor a feje tetejére áll az egész világ, amikor felszabadulnak a tabuk, és elszabadulnak az indulatok

A vízkereszttõl hamvazószerdáig tartó farsang a bálok és a vidám összejövetelek idõszaka, s különösen a 40 napos húsvéti böjtöt megelõzõ néhány napja mozgalmas.

A farsang vagy más szóval karnevál gyökerei az ókorba nyúlnak vissza és a kereszténység térhódítását követõen is – bár inkább csak megtûrt szokásként – megmaradt. A néprajzkutatók, a mûvelõdéstörténészek aprólékos munkával kiderítették, hogy a különbözõ téli ünnepek és szokások között sokkal szorosabb az összefüggés, mint azt elsõ pillantásra hinnénk. Az ókori saturnaliák, a Dionüszosz- és Mithrász-kultusz eseményei sajátos módon keveredtek a keresztény ünnepek szertartásaival, s az elmúlt évszázadok során annyira eggyé váltak, hogy legfeljebb a szakemberek tudják meghúzni a pogány és a keresztény elemek közötti választóvonalat. Téli ünnepeinkben egyszerre van jelen a meghaló és újra feltámadó természet, a káosz és a rend párharca, a felnõtté válás, a szerelem, a termékenység és a házasság motívuma, valamint a szerencse és a szerencsétlenség, tehát a kiszámíthatatlan sors, amely ellen hiába lázadunk. Egykoron ezek a pogány ünnepek és szertartások véresek voltak, szinte minden esetben emberáldozattal végzõdtek. A saturnaliák tragikus hõsét például sorshúzással – rendszerint kockadobással – választották ki. Életének utolsó heteit abban a tudatban töltötte, hogy a végzetes óra eljöveteléig õ az ünnepség királya, akinek mindenki engedelmességgel tartozik és mindent megkap, amit csak megkíván, de a saturnalia végeztével önkezével kell véget vetnie életének. Halálával azonban lezárul a zûrzavar ideje és megszületik az új rend.
A késõbbiekben a véres szokások sokat szelídültek, az emberáldozat jelképessé vált, s maga a szertartás is inkább egyfajta misztériumjátékká alakult át, amelynek résztvevõi egy forgatókönyv szerint játszották végig szerepüket. Örök rejtély marad számunkra, hogyan tudtak ezek a pogány eredetû szokások a katolikus egyház minden igyekezete ellenére fennmaradni, sõt a magyarság esetében néhány száz évvel a kereszténység felvétele után gyökeret verni. A farsangi szokások honi elterjedésérõl ugyanis csak a XIV. századtól kezdve vannak írásos feljegyzések. Az idõszak megnevezése német eredetre utal, s aligha kétséges, hogy elsõsorban nyugatról "importáltuk" ezeket a furcsa szertartásokat, de a magyar nyelvterületen egykor élt és részben még ma is élõ farsangi szokások számos szláv és balkáni elemet is magukba ötvöztek, s ezekrõl kimutatható, hogy gyökereik még az ókori Rómába, illetve Görögországba nyúlnak. A különbözõ maskarákba öltözött alakoskodók, a vaskos, helyenként durva tréfák, az abszurditásig fokozott jelképes cselekedetek, valamint az is, hogy az egész közösség nézõje és egyszersmind közremûködõje ennek a színjátéknak – mindez közös jellemzõje a farsangi szokásoknak, legyen szó a Csallóközben ismert dõrejárásról vagy a Mohács környékén élõ délszlávok busójárásáról, esetleg a különbözõ halottas-, betyár- és lakodalmas játékokról, netán a kakasütés vagy a gúnárnyakszakítás meglehetõsen drasztikus szokásáról.
Farsang idején, s kivált a böjt kezdetét megelõzõ néhány napban (amit farsangfarkának is neveznek) természetesnek számít a vidámság, a jókedv, s aligha véletlen, hogy ilyenkor az átlagosnál jóval gyakrabban rendeznek bálokat, különbözõ mulatságokat.

Pillantsunk be az arisztokraták világába, régi tánctermekbe, elõkelõ hölgyek, urak társaságába

1900-ben Régi magyar társasélet címmel egy kétkötetes munka látott napvilágot Budapesten, az Athenaeum gondozásában. A könyv szerzõjeként egy bizonyos D’Artagnan van feltüntetve, ami természetesen álnév és bármennyire meghökkentõ, nem férfit, hanem egy hölgyet takar. Az 1859-ben született Vay Sarolta grófnõrõl van szó, aki a korabeli budapesti társasági élet egyik különös alakja volt. Mai szóhasználattal emancipált nõnek, sõt feministának nevezhetnénk, aki elõszeretettel hódolt férfias szokásoknak: szivarozott, lóversenyekre járt stb. Miután befejezte középiskolai tanulmányait elérte, hogy elõadásokat hallgathasson különbözõ németországi egyetemeken, s végül Pesten szerzett oklevelet. Kezdetben versekkel próbálkozott, de végül újságíróként vált ismertté, sõt népszerûvé. Elsõsorban az 1700-as évek második és az 1800-as évek elsõ felének arisztokrata világáról, társasági eseményeirõl írt beszámolóival aratott sikert. Felkutatta a korabeli dokumentumokat és újságcikkeket, valamint azokat a leveleket és naplójegyzeteket, amelyeket a résztvevõk vetettek papírra, s ezek alapján rekonstruálta egy-egy jeles esemény, bál, összejövetel lefolyását. Noha szépírói tehetsége nem állt arányban ambícióival, ezek a hangulatos írások megragadják az embert, s olykor valóban úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk a szórakozó elõkelõségek forgatagában. Lapozzunk bele tehát ebbe az érdekes könyvbe.
Az elsõ idézet az 1790. esztendõ farsangját villantja fel, azt a pillanatot, amikor a halálos ágyán fekvõ II. József visszavonta rendeleteit. "József császár már szétküldötte a megyékhez híres Rescriptumát, amely az egész országban óriási örömet keltett. 1790. február 17-én úgyszólván haldoklott már a császár, midõn Budára haza indította a koronát – és ebbõl az örvendetes alkalomból a magyar urak mindenféle fényes ünnepséget rendeztek. Így már a határon, a köpcsényi kastélyban, tartottak díszes bált, amelyben nagy divatja volt a magyar táncnak... A bálon különösen gróf Szápáry Pál és Inkey urak buzgólkodtak, hogy a: Fõranguság és a Nemesség jól érezze magát. Ugyancsak ebbõl az alkalomból Vörös István, pestmegyei fõszolgabíró és Belányi István, vármegyekapitány adtak nagy mulatságot, február huszonkettedikén pedig Laczkovits, a megye második alispánja. Tekintettel arra, hogy ez a nap éppen a császár temetésének napja volt, nem szólt a zene. Báró Orczy László gátolta meg, mondván: »Ha némi-nemü jogainkban csorbított is a boldogult, halálos ágyán megbánta, és mint ritka kitünõségü ember megérdemel ennyi figyelmességet.« Gróf Zichy Károly országbíró estvéli társaságán is sokan gyültek össze. Többnyire a fõrendek. Még a nõk is magyarba öltözködtek, és különösen szép és ékes köntöst viselt maga a háziasszony, született Khevenhüller grófnõ és báró Orczy Lászlóné Traun grófnõ. Ebben a társaságban – mint a jegyzet mondja – igen feltünt gróf Cziráky Antal, egy fiatal törvényhallgató, aki remekül ejtette ki a magyar szót. Zene és táncz itt sem volt."
Ugorjunk vagy négy évtizedet az idõben és Vay Sarolta segítségével pillantsunk be a pestbudai báltermekbe: "Azokról a régi bálokról, farsangokról akarok most egyet-mást elmondani, mikor még csakugyan Gáspár, Menhyhárt, Boldizsár, a három napkeleti király, nyitotta fel a tánctermek ajtaját, szólaltatta meg a régen hallgató muzsikáló szerszámokat. Az 1835-iki pesti farsangot az asszonyi egyesület báljával kezdték meg. Tulajdonképpen álarcosbál volt ez – és mint a régi följegyzések megõrizték – néhány igen csinos álarcost lehetett is látni, de azért az elõkelõ hölgyek nagyobbrészt báli öltözékben jelentek meg: (A jelenvolt tánczosnékon semmi uj alaku köntöst nem tapasztaltunk...). Legdivatosabb volt a selyem-foulard, a batisztmuszlin és az organdil. A férfiak kék és fekete frakkokban jelentek meg. Mint a jegyzet mondja: »Jelesebb ifju férfiak közül ott voltak: gróf Esterházy Bálint, gróf Bethlen Farkas, gróf Almássy Móricz, gróf Apponyi Gyula és még többen.« Szintén nagyon fényes volt a január 24-én megtartott magányos uraságok bálja. Ezt a kis redut-szálában tartották meg és mint egy szemtanú feljegyzi: ott volt Lanner József, ama híres bécsi muzsikus, egész hangászkarával. Lanner szünóra alatt átment a Vadászkürtbe és itt is játszott a kereskedõk által tartott mulatságon. A táncosnõk közül különösen kitünt Szerencsy Nina és Szlatényi kisasszony, elõkelõ pesti patrícius lánya. Többnyire walzert és ügetõ tánczokat lejtettek, a csárdás még akkor bálokban nem volt divatos; csak a játékszinen táncoltak, vagy pedig az ifjak, toborzó alakban, a bál elején." A reformkor Pestjén már az sem számított meglepõnek, ha az elõkelõ vendégek egy-egy magyarul nyomott táncrendet kaptak kézhez. A meghívókon olykor érdekes nevek is szerepelnek a szervezõk között: "Egy igen fényes Nobelbalt rendeztek a huszas években Széchenyi István, Batthyány Lajos, Andrássy Károly, Károlyi István és még több akkori gavallér és csak a napokban akadt a kezembe egy egyszerû, aranyszegélyü meghívó, amely erre a bálra szól. Egy akkor országos hírû szépség, egy elõkelõ gentry leány nevére volt kiállítva és a rendezõ bizottság neve alá, irónnal oda volt jegyezve: Ajánlja Széchenyi Stefi".

Húshagyókeddi szokások

A húshagyókeddi szokások között az európai néphagyományban viszonylag gyakoriak a különbözõ ügyességi próbák, a magyar nyelvterületen azonban nem különösebben elterjedtek, közülük leginkább a kakasütés és a gúnárnyakszakítás ismert. Ez utóbbiban elsõsorban a mészároslegények versengtek, annál is inkább, mivel a mesterré avatás része is volt.
Egy XVII. századi szerzõ, bizonyos Daniel Speer a kor népszerû prózai mûvének – Grimmelshausen Simplicissimusának – nyomán papírra vetette a Magyar Simplicissimus címû munkáját, amely sajátos egyvelege a pikareszk regénynek és az útirajznak. A könyv hõse vándorlásai során bejárja szinte az egész Felvidéket és beszámolója nyilván konkrét tapasztalatokon alapul.
Kassán egyebek között a következõ jelenetnek volt szemtanúja: "Húshagyó kedd éjszakáján a mészároslegények a lõcsei vendéglõstõl a másik oldalon fekvõ õrházig kötelet húznak, amelynek közepére egy fonallal jól összekötözött libát akasztanak, lábánál fogva.
A legények nyergeletlen lovon futtatnak el a kötél alatt és igyekeznek elkapni a liba nyakát. A kapkodás és nyargalás addig tart, amíg valamelyik a lúd fejét le nem szakította. Ez aztán hirtelen elvágtat vele s jól elrejti, mert a többiek üldözõbe veszik s igyekeznek tõle elragadni; pedig, aki a fejet elvitte, egy évig fõlegény és a mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvez". (L.T.)

RÖVIDEN

Dél-Európában a farsang az év egyik legnagyobb ünnepe volt, olyan kivételes idõszak, amikor viszonylag büntetlenül, nyíltan is ki lehetett mondani dolgokat. A farsangi idõszak januárban kezdõdött és a böjthöz közeledve nõttön nõtt az izgalom. A farsangot a városközpontban, szabad ég alatt rendezték. Velencében a Szent Márk téren. A velencei karnevál hatalmas színjátékhoz volt hasonló, ahol az utcák alkották a színteret, a városlakók voltak a színészek, s egyben a nézõk is. Nem is volt éles határ a színészek és a nézõk között, hiszen a bámészkodó hölgyek például az erkélyekrõl tojással dobálhatták meg a felvonulókat, az álarcosoknak pedig gyakran megengedték, hogy magánházakba büntetlenül berontsanak. A velencei karneváli maszkok népszerûek voltak Európa többi országában is, Magyarországra Mátyás király korában Olaszországból hozatták az álarcokat, ruhákat. Mára idegenforgalmi látványossággá vált a velencei karnevál. (i)

A riói karnevál legszínpompásabb látványa a szambaiskolák felvonulása. Az összes karneváli esemény közül ez rendelkezik legtöbb afrikai elemmel; már csak a szambazene miatt is, amely európai népzenei vonásokat egyesít az afrikai rabszolgák által hozott zenei hagyománynyal. A karneváli elõkészületek abban a pillanatban megkezdõdnek, amikor az elõzõ évi karnevál véget ér. Nyomban megindul a rebesgetés, mi lesz a szambaiskola következõ évi felvonulásának témája. Az év közepére már elkészült a szamba. Október táján már befejezõdtek a ruhatervek. A legegyszerûbb kosztüm is 100 dollárba kerül. (i-t)

(Forrás: Új Szó (2001.01.12.))